Rólunk

2 olyan egyetemista lány vagyunk, akik 4 év szoros barátság után elkerültek egymástól. Barátságunk azóta is szakadatlan, talán erősebb is, mint valaha. Talán ezért is kezdtünk bele egy közös projektbe, hiszen mindketten más-más, de mégis ugyanolyan különlegesen szemléljük a világot. Mindenki saját tapasztalatai alapján az életünk pozitív oldalát akarja bemutatni. Mi pedig a relatív fájdalmat, és azt a kirekesztettséget, amit mi tapasztaltunk, és tapasztalunk a mai napig.

idézetek
Feedek
Megosztás

1 év

Üdv mindenkinek!

Számomra is megdöbbentő, de igen, a napokban lett 1 éves a kis közös blogunk. 

Köszönjük szépen mindenkinek, aki akár csak 1 bejegyzésünket is olvasta az elmúlt évben. :)

Egy kis megkönnyebbülés mindig jót tesz. :)

 

Több, mint 1 év eltelt már azóta, hogy "rájöttem", meleg vagyok. Azért az idézőjel, mert korábban is bújkált már bennem, hogy valószínűleg a saját nememhez is vonzódom, de tavaly ősszel jutottam el oda, hogy szembesítettem is magamat a ténnyel. 

Az életem jelentősen megváltozott, előnyömre és a barátaim is teljes mértékben elfogadtak.

Egy ideje elkezdtem különböző filmeket, vlogokat nézni, könyveket olvasni, hogy megértsem magamat ilyen téren egy kicsit jobban. Nem volt és nincs is bennem rossz érzés ezzel kapcsolatban, de azon gondolkodtam el, hogy teljesen önazonos vagyok-e? 

És most itt ülök a laptop előtt, 2 leszbikus film megnézése és egy kiadós zokogás után és azt kell mondjam, hogy nem kell magamat keresnem. A helyemen vagyok. Jó vagyok ilyennek, amilyen vagyok. :)

Csak egy jelentéktelen jelentős történet.

Nos, amit mesélni szeretnék nektek, az lehet, hogy számotokra jelentéktelen lesz. Talán számomra is az, de valahogy még sem tudom azóta sem kiverni a fejemből. Túlságosan pozitív inzultáció volt ez számomra, főleg tőle. :)

 

A lényeg, hogy elmentünk Ő meg én vásárolni a CBA-ba, és a nagy vásárlás közepette megkérdezte tőlünk a kasszás hölgy, hogy van-e CBA pontgyűjtő kártyánk. Ő mondta, hogy nincs de már régóta gondolkozik rajta, ezért a hölgy adott nekünk egy papírt amin személyes adatokat kellett kitölteni. Eddig ez eléggé szokásos és unalmas tény ugye? No de ami még is a leglényegesebb volt ebben az egészben, hogy kérdezte, hogy hanyadika van, hiszen keltezést is kellett írni az aláírás mellé. S én tudtam hanyadika van, s még is csak annyit mondtam, hogy holnap leszünk 4 hónaposak. Erre ő teljesen magabiztosan aláírta 2017. december 20.ára a papírt. Míg ő nem sejti, hogy ez számomra milyen boldogság volt, addig én majdnem kiugrottam a bőrömből. Gyönyörű érzés volt. :)

Belefáradtam..

Annyi mindent megtettem, és annyi minden miatt szenvedtem, csak hogy nekünk jobb legyen. Hogy többet legyünk együtt, hogy egy normális kapcsolatunk legyen..Gyűlöltem emberek közt lenni, miattad képes voltam újra és újra emberek közé menni, Oszkárral utazni, hogy gyorsabban odaérjek hozzád. Megismerni haverjaidat, hogy ne vonjam meg tőled azokat, akiket szeretsz..Miközben én belülről örlődtem, és fáradtam.. Egyedül csináltam mindent, és te ebből nem vettél észre semmit.. S, mikor szükségem lenne arra, hogy minél többet veled legyek, mert jövőfélévtől nem lesz rá lehetőségünk, te feszélyezve érzed magad, és ezért nem akarsz jönni.. Megértelek kincsem..annyira megértelek, de te megérted, hogy azok után amiket megtettem miattunk, ez lenne a legkevesebb amit megtehetnél értem?

Shit.

Mondanám, hogy alakulnak a dolgaim, de sajnos nem így van. A tanulástól és a munkáktól csak egyre jobban kimerülök.

Ma elindultam tök lelkesen haza, de egy pokol lett ez az este (is)...

3-an kötöttek belém egy félórán belül és senkit nem értem el telefonon, hogy egy kicsit megnyugodjak. Egyedül voltam a rohadt vasutállomáson és nagyon féltem. Nem volt aki elémjöjjön, meg kellett várnom a buszt, hogy haza tudjak menni.

Mondjuk ez már csak a hab a tortára ezután a hét után, és most az sem tud vígasztalni, hogy két elég fontos tantárgyamat sikerült megcsinálnom.

Nem érzek magamban elég erőt semmihez. Sírni szeretnék, de egyszerűen nem megy. Egyre jobban azt érzem, hogy nem nekem való ez az élet dolog...

 

21:36 hétfő

Igazából lehetne ez egy sima szokásos hétfő este. Otthon ülhetnék a szobámban, HS-ezhetnék, hallgathatnám a kedvenc zenéimet, annyi cigit szívhatnék amennyit akarnék, és hiányolhatnám azt, akit a világon a legjobban szeretek.. De nem ezt teszem.
Itt ülök nála, a helyzet ugyanaz, mint amit otthon megtehetnék, ugyanúgy játszhatnék, ugyanúgy szívhatok annyi cigit amennyitől ki nem rohad a tüdőm..Csak egy valami más. Hogy itt fekszik mögöttem, és alszik.. Háromnegyed10kor.. Egésznap takarítottam, hozattam neki energiaitalt, minden, és tudom, hogy szétdolgozta ma magát, de ilyenkor annyira hasztalannak és magányosnak érzem magam.. :( Tele van könnyel a szemem, és olyan hangosan horkol, hogy a fejesén hiába megy fullon a zene, belehallom.. Annyira szeretlek kicsim, de ennyi erőből otthon is lehetnék.. :(

breaking

Sziasztok!

Az utóbbi hetekben tudatosan nem írtam. Sok mindent elbasztam, nem találom a helyem, nem vagyok jól. Most azon dolgozom, hogy sikerüljön változtatnom a dolgokon. Egy időre "eltűnök", de ha érzékelek valami érdemi változást jelentkezem.

*-*

Okéoké, szóval felvázolom.
Az előbbi bejegyzésemben leírtam a hipochanderségem problémáját, ami tegnap sikeresen jelentkezett is, és hát igen túlgondoltam a dolgokat, elkezdtem bőgni meg minden, kimentem a fürdőszobába vele, hogy megmutassam mire gondolok, ami fáj, és amitől félek..
Elmosolyodott mert látta, hogy egyáltalán nincs semmi problémám csak túlreagálom, de nem bántott érte, magáhozszorított..és, kisírt szemekkel, zsíros hajjal, ránéztem, és ő meg csak megsimította az arcomat és azt hajtogatta, hogy milyen gyönyörű vagyok......
csípjetek meg gyerekek..LÉTEZIK MÉG ILYEN FÉRFI? ÉS AZ ENYÉM??????? :') ♥

:)

Hosszú ideje már nem éreztem ahhoz foghatót, mint amit ma reggel éreztem. :)
Szóval tegnap estére átjöttem hozzá, hogy hétfő reggelig itt leszek. Volt egy kis kiakadásom 2 napja, mert mióta voltam kórházban 2 hónapja elég nagy traumaként éltem meg, és hipochander lettem, és konkrétan azóta is mindig beteg vagyok és folyton aggódok, hogy van valami bajom. Ez már odáig fajult, hogy állandóan sírok, hogy mi lesz velem.. nos, és ebből a felindulásból úgy döntöttem, hogy akkor átjövök Miskolcra, hozzá, mert mellette letudok nyugodni. Na de ez is háttérsztori, a lényeg az, hogy vele aludtam ugye. Reggel mennie kellett dolgozni, és én felkeltem az ébresztőre. Ő beszélt nekem, hogy szeret, hogy vigyázzak magamra, meg minden, én ugye félálomba megsem tudtam szólalni, de nem hiszem, hogy lényeges volt, mert tudta, hogy hallom attól, hogy nem válaszolok. Aztán visszafeküdt még mellém 15 percre, mert alig tudott elengedni engem, és csak magamhozhúztam, és ott feküdtünk egymáshoz simulva a meleg takaró alatt, félhomályban, és egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy soha ne érjen véget a pillanat... :) Olyan boldog voltam..Éééés jövőhét hétvégén jön velem haza és végre bemutathatom a családomnak..


Remélem..ez már tényleg addig a ,,bizonyos örökkéig" fog tartani, mert sosem éreztem még ezt...senkinél.. :)

Amire már nincsenek szavak

5 év. Ennyi ideje ismerem Cist. Most éppen nála vagyok. Sokminden kavarog napok óta vele kapcsolatban a fejemben. Tudja, hogy ezt a posztot már készültem egy ideje megírni, megpróbálok mindent jól megfogalmazni, ami bennem van.

Tudjátok, pár nap és 21 éves leszek. 15 voltam még, amikor 2012.szeptember 3-án egymás nyakába ugrottunk az első tanítási napon a suliban. Én akkor már túlvoltam egy nagyon rossz első éven, nem is tudtam mire számítsak az újrakezdéstől igazából. Teltek a napok, hónapok és egyre jobban megkedveltük egymást, mindent megtudtunk egymásról.

Aztán jött egy időszak, amit egyikünk se kíván vissza. Ő összetört, el akart dobni magától. Rettentően fájt az majdnem 2 év, ami így telt el, de tudtam, hogy mellette akarok lenni, maradni. Közben mellette én is sokat változtam. Rengeteg délutánt töltöttünk együtt, késő este mentem mindig haza, hullafáradtan. Közben összetörtem én is, de tartanom kellett magamat. Segíteni akartam, nem akartam megengedni, hogy gyenge legyek. Rengeteg éjjel telt el úgy, hogy csak sírtam, mert nem tudtam, hogy segítsek neki. Közben megtanultam magamat kezelni, mellette, miatta, vele.

 

És végül igen, sikerült, összeszedtem. Amikor megint úgy tudott nevetni, hogy az már tényleg örömteli kacagás volt, tudtam, hogy sikerült. Leírhatatlan boldogság volt.

Akkor és azóta is tudjuk, hogy mindenkinél fontosabbak vagyunk egymásnak.

 

Amikor eltávolodtunk egymástól, nem is éreztük, hogy mit "vesztettünk" abban a pár hónapban. Akkor jöttünk rá, amikor egy fél év után újra napokat töltöttünk együtt.

Itt vagyok, pár nap múlva 21 éves leszek. És arra jöttem rá, hogy Neki köszönhetem azt, hogy élek. Minden értelemben. Az utóbbi 5 év alatt Ő tanított meg élni. Megváltoztatta, felforgatta és megmentette úgy az életemet, hogy talán nem is tud róla.

(Ha majd elolvasod, tudd, hogy, em érdekel, hogy mi és hányszor és miért fog nekünk keresztbe tenni, vagy megpróbálni elszakítani minket egymástól, én mindig harcolni fogok értünk. Nagyon szeretlek!♡)