Rólunk

2 olyan egyetemista lány vagyunk, akik 4 év szoros barátság után elkerültek egymástól. Barátságunk azóta is szakadatlan, talán erősebb is, mint valaha. Talán ezért is kezdtünk bele egy közös projektbe, hiszen mindketten más-más, de mégis ugyanolyan különlegesen szemléljük a világot. Mindenki saját tapasztalatai alapján az életünk pozitív oldalát akarja bemutatni. Mi pedig a relatív fájdalmat, és azt a kirekesztettséget, amit mi tapasztaltunk, és tapasztalunk a mai napig.

idézetek
Feedek
Megosztás

21:36 hétfő

Igazából lehetne ez egy sima szokásos hétfő este. Otthon ülhetnék a szobámban, HS-ezhetnék, hallgathatnám a kedvenc zenéimet, annyi cigit szívhatnék amennyit akarnék, és hiányolhatnám azt, akit a világon a legjobban szeretek.. De nem ezt teszem.
Itt ülök nála, a helyzet ugyanaz, mint amit otthon megtehetnék, ugyanúgy játszhatnék, ugyanúgy szívhatok annyi cigit amennyitől ki nem rohad a tüdőm..Csak egy valami más. Hogy itt fekszik mögöttem, és alszik.. Háromnegyed10kor.. Egésznap takarítottam, hozattam neki energiaitalt, minden, és tudom, hogy szétdolgozta ma magát, de ilyenkor annyira hasztalannak és magányosnak érzem magam.. :( Tele van könnyel a szemem, és olyan hangosan horkol, hogy a fejesén hiába megy fullon a zene, belehallom.. Annyira szeretlek kicsim, de ennyi erőből otthon is lehetnék.. :(

breaking

Sziasztok!

Az utóbbi hetekben tudatosan nem írtam. Sok mindent elbasztam, nem találom a helyem, nem vagyok jól. Most azon dolgozom, hogy sikerüljön változtatnom a dolgokon. Egy időre "eltűnök", de ha érzékelek valami érdemi változást jelentkezem.

*-*

Okéoké, szóval felvázolom.
Az előbbi bejegyzésemben leírtam a hipochanderségem problémáját, ami tegnap sikeresen jelentkezett is, és hát igen túlgondoltam a dolgokat, elkezdtem bőgni meg minden, kimentem a fürdőszobába vele, hogy megmutassam mire gondolok, ami fáj, és amitől félek..
Elmosolyodott mert látta, hogy egyáltalán nincs semmi problémám csak túlreagálom, de nem bántott érte, magáhozszorított..és, kisírt szemekkel, zsíros hajjal, ránéztem, és ő meg csak megsimította az arcomat és azt hajtogatta, hogy milyen gyönyörű vagyok......
csípjetek meg gyerekek..LÉTEZIK MÉG ILYEN FÉRFI? ÉS AZ ENYÉM??????? :') ♥

:)

Hosszú ideje már nem éreztem ahhoz foghatót, mint amit ma reggel éreztem. :)
Szóval tegnap estére átjöttem hozzá, hogy hétfő reggelig itt leszek. Volt egy kis kiakadásom 2 napja, mert mióta voltam kórházban 2 hónapja elég nagy traumaként éltem meg, és hipochander lettem, és konkrétan azóta is mindig beteg vagyok és folyton aggódok, hogy van valami bajom. Ez már odáig fajult, hogy állandóan sírok, hogy mi lesz velem.. nos, és ebből a felindulásból úgy döntöttem, hogy akkor átjövök Miskolcra, hozzá, mert mellette letudok nyugodni. Na de ez is háttérsztori, a lényeg az, hogy vele aludtam ugye. Reggel mennie kellett dolgozni, és én felkeltem az ébresztőre. Ő beszélt nekem, hogy szeret, hogy vigyázzak magamra, meg minden, én ugye félálomba megsem tudtam szólalni, de nem hiszem, hogy lényeges volt, mert tudta, hogy hallom attól, hogy nem válaszolok. Aztán visszafeküdt még mellém 15 percre, mert alig tudott elengedni engem, és csak magamhozhúztam, és ott feküdtünk egymáshoz simulva a meleg takaró alatt, félhomályban, és egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy soha ne érjen véget a pillanat... :) Olyan boldog voltam..Éééés jövőhét hétvégén jön velem haza és végre bemutathatom a családomnak..


Remélem..ez már tényleg addig a ,,bizonyos örökkéig" fog tartani, mert sosem éreztem még ezt...senkinél.. :)

Amire már nincsenek szavak

5 év. Ennyi ideje ismerem Cist. Most éppen nála vagyok. Sokminden kavarog napok óta vele kapcsolatban a fejemben. Tudja, hogy ezt a posztot már készültem egy ideje megírni, megpróbálok mindent jól megfogalmazni, ami bennem van.

Tudjátok, pár nap és 21 éves leszek. 15 voltam még, amikor 2012.szeptember 3-án egymás nyakába ugrottunk az első tanítási napon a suliban. Én akkor már túlvoltam egy nagyon rossz első éven, nem is tudtam mire számítsak az újrakezdéstől igazából. Teltek a napok, hónapok és egyre jobban megkedveltük egymást, mindent megtudtunk egymásról.

Aztán jött egy időszak, amit egyikünk se kíván vissza. Ő összetört, el akart dobni magától. Rettentően fájt az majdnem 2 év, ami így telt el, de tudtam, hogy mellette akarok lenni, maradni. Közben mellette én is sokat változtam. Rengeteg délutánt töltöttünk együtt, késő este mentem mindig haza, hullafáradtan. Közben összetörtem én is, de tartanom kellett magamat. Segíteni akartam, nem akartam megengedni, hogy gyenge legyek. Rengeteg éjjel telt el úgy, hogy csak sírtam, mert nem tudtam, hogy segítsek neki. Közben megtanultam magamat kezelni, mellette, miatta, vele.

 

És végül igen, sikerült, összeszedtem. Amikor megint úgy tudott nevetni, hogy az már tényleg örömteli kacagás volt, tudtam, hogy sikerült. Leírhatatlan boldogság volt.

Akkor és azóta is tudjuk, hogy mindenkinél fontosabbak vagyunk egymásnak.

 

Amikor eltávolodtunk egymástól, nem is éreztük, hogy mit "vesztettünk" abban a pár hónapban. Akkor jöttünk rá, amikor egy fél év után újra napokat töltöttünk együtt.

Itt vagyok, pár nap múlva 21 éves leszek. És arra jöttem rá, hogy Neki köszönhetem azt, hogy élek. Minden értelemben. Az utóbbi 5 év alatt Ő tanított meg élni. Megváltoztatta, felforgatta és megmentette úgy az életemet, hogy talán nem is tud róla.

(Ha majd elolvasod, tudd, hogy, em érdekel, hogy mi és hányszor és miért fog nekünk keresztbe tenni, vagy megpróbálni elszakítani minket egymástól, én mindig harcolni fogok értünk. Nagyon szeretlek!♡)

Annyira hiányzol..

Hazajöttem a barátomtól. Tudjátok mi fogadott itthon? A magány. A magány csendje. Bejöttem, és hirtelen nem lett értelme semminek. Hirtelen visszacsöppentem volna a megszokott életembe és életembe először nagyon elkezdett fájni. Nem ült ott a gépnél, nem játszott, nem tudtam odabújni hozzá, odadörgölni az orromat az övéhez, nem tudtam megvakarni a fejét, nem tudtam semmit, de még nem is láthattam. Istenem, pár órája még csak hogy 5 nap után otthagytam őt, de úgy érzem mintha évek óta nem láttam volna. Utálok nélküle aludni, és tudom, hogy álomba fogom sírni magam. Nem hallom a szuszogását, ahogy a meleglevegőt ráfújja a nyakamra, vagy ahogy rosszat álmodva kezei megmarkolják a takarómat és mégjobban hozzáhúznak. Nem kelt fel éjszaka álmaimból, hogy jól vagyok-e, nem kér meg, hogy forduljak felé, hogy hozzámbújhasson.. Csak az üres, hideg ágyam van, a könnyeimmel, és hogy holnap korán kell kelnem, hogy mehessek iskolába. És én csak itt ülök este negyed 11kor és bőgök miközben ezt írom, mert elviselhetetlen ez az érzés. Bárcsak kaphattam volna még 1 éjszakát belőled, bárcsak visszatekerhetném az időt.

fuckoff.

Tudjátok elegem van. Mindenből, mindenkiből. Nem akarok már adni magamból, de nekem ez nem megy, hogy ne segítsek. Egyre csak elfogyok, és senki nem látja. Persze, ha valakinek kell valami, akkor én legyek ott és igenis és faszom... 
Ne adjatok magatokból, nem éri meg. Csak, ha nem akarok ti is mindig szívni, és végignézni, ahogy más boldog. Te egyedül maradsz és valahogy azt mindig elfelejtik, hogy valahol neked köszönhetik magukat. Emberek, ne legyetek olyan hülyék, mint én. Ne adjatok magatokból. Az önzéssel ma már sokkal többre lehet menni. Én ezért leszek mindig is egy rohadt senki, mert nem tudok nem segíteni, nem meghallgatni és nemet mondani...

:)

Ezt a kis irományt inkább csak azért osztanám meg veletek, hogy lássátok, nem csak elrontani tudom a dolgaimat, hogy nem mindig vagyok befordulva. Hogy lássátok, nagyon szeretem a hozzám közelállókat, és nagyon tudom értékelni a felém tett gesztusokat. :)

(Előzmény: A gimi alatt nagyon jó barátságot alakítottam ki a földrajztanárommal, Anita nénivel. Ha ő nincs, ma elég valószínű, hogy nem megyek egyetemre, pláne nem több 100km-re el itthonról. Segített a legnehezebb időszakomból kimászni, és erőt adott ahhoz, hogy Cist tudjam támogatni mindenben, és kimászni neki a legrosszabb és legnehezebb helyzetekben is.)

Tegnapelőtt voltam be a volt gimnáziumomba, egy kis segítséget kérni az egyetemi beadandóimhoz. Dél körül végeztem, de Anita néninek megígértem, hogy megvárom.

Szegedről hajnal 5:45kor indultam vonattal, 4 körül keltem. Már mire a gimibe értem, akkor éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok. Bő 5 hónapja nem találkoztam vele, volt motivációm és maradék energiám, hogy megvárjam.

Tudjátok, van az a teljes felszabadító meg megnyugtató érzés, amikor megy az ember felé valaki 5 km-ről hatszázas mosollyal és rá van írva az arcára, hogy örül, hogy végre lát, az azért rohadtul értékes pillanat. (Ez az egyik kedvenc pillanatom, érzésem akkor is, amikor Cissel találkozom, vagy talán erősebb is. A világért nem cserélném el soha semmiért.)

Nem tudom, mennyi ideig csak ölelt, hogy "Jajj, de jó!", hogy itt vagyok.
Nekünk ez a gimiben egy tök megszokott csütörtöki program volt: egy jó hosszas ölelés. Én is feltöltekeztem belőle egy hétre mindig, és ő is. Nagyon sok mindent nagyon nem sírok vissza abból az 5 évből, de ő nagyon hiányzik. És az ilyen pillanatok, találkozások nekem mindennel többet tudnak adni. :)

(U.I: Cis, 4 hét és neked is legalább ennyire fogok örülni, sőt jobban! Nagyon hiányzol! ♥)

szombati elmélkedés

Ma a buszon végighallgattam 2 tizenéves fiú párbeszédét a buszon, és elgondolkodtam egy pár dolgon. Azon vitatkoztak, hogy melyikőjük kabátja értékesebb, meg röhögtek azon, hogy milyen csóró az, akinek csak 20E Ft-ja van egy hónapra. Nekik meg milyen jó, hogy nagy emberek a szüleik.

Nem tudom, én tényleg kb. ennyiből élek egy hónapban és köszönöm szépen, remekül el is vagyok belőle. Tény, hogy nem Adidas meg Nike cipőben, ruhában járok, hanem a kínis tornacipőmben, meg a turis pólóimban, mégsem érzem azt, hogy bármivel is kevesebb lennék. 

Egyáltalán minden érték mérhető pénzben? 

Ősz, melankólia...

Vannak az életben olyan pillanatok, amikor teljesen elveszettnek érzi magát az ember. Általában én vagyok az, aki mindenkinek segít, ha valami gondja/baja van, de most mégis úgy érzem kezdek elfogyni. Egyedül érzem magam, pedig tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nem látom magam előtt, hogy mit kellene kezdjek magammal és ez nagyon zavar. Az utóbbi kb. 1 hétben semmi sem jön igazából össze és most totál úgy érzem magam, mint valami csődtömeg, pedig tudom, hogy nem vagyok az. Sőt, egész sokat fejlődtem ilyen téren az utóbbi időben. Most mégis megint ott tartok, ahonnan elindultam "felfelé". Nem tudom mit kezdjek magammal, de most legszívesebben a föld alá sírnám magamat...