Rólunk

2 olyan egyetemista lány vagyunk, akik 4 év szoros barátság után elkerültek egymástól. Barátságunk azóta is szakadatlan, talán erősebb is, mint valaha. Talán ezért is kezdtünk bele egy közös projektbe, hiszen mindketten más-más, de mégis ugyanolyan különlegesen szemléljük a világot. Mindenki saját tapasztalatai alapján az életünk pozitív oldalát akarja bemutatni. Mi pedig a relatív fájdalmat, és azt a kirekesztettséget, amit mi tapasztaltunk, és tapasztalunk a mai napig.

idézetek
Feedek
Megosztás

Egy levél neked. Valószínűleg sosem fogom elküldeni.

Megint megtörtént.
Elzártam magam minden helyről ahonnan csak tudtam, mert mélyre zuhantam, és elmenekültem.Néha én is elmenekülhetek nem?Nehéz kiírni magamból mindent, mert én magam se tudom mi van bennem. Annyit érzek, hogy iszonyúan fáj minden. Ez egy új kezdet?Miért kellene új kezdetnek lennie, miért kell megváltoznia?Miért nem számít igazán az, amire nekem van szükségem, és miért számít az, hogy más mit lát jónak.Behoztam egy kést, itt van a fiókomban, és vár. Vár arra, hogy használjam, és mélyen belenyomjam a bőrömbe, mint ahogy mindig is tettem.Olyan büszke voltam magamra, hogy sikerült elhagynom ezt..és lám-lám visszakerültem ugyanoda.Persze ez azért még is csak hazugság, mert ha ugyanoda jutottam volna vissza, már az első fán lógnék a kötélről. Csak rossz. Szükségem van az emberekre, de édes igazából nincs is. Egyedül akarok lenni, de valahol még is másokkal akarok egyedül lenni.Még ha néha érteném is, hogy mit érzek.. csak egyszer érteném.De nem baj.. Az utolsó erőmet átadtam neki, hogy neki könnyebb legyen, míg én szenvedek. Jó ötlet volt? Jó ötlet volt egy általám nem rég kifejlesztett lelki támaszpontot használni, hogy erőt szerezzek, és a biztosat átadni valakinek?Megérte vajon kockáztatni azt, hogy a félelmeim ellenére egyedül maradjak saját magammal, és az önbántalmazás gondolatával?Megéri eldobni mindazt amit szereztem, és ahova jutottam, pár perc fájdalomért ami enyhít rajtam?Megéri hegeket ejteni a kezemre..? éreztem, hogy ez lesz, mert filctollal írtam az alkalomra, amint kilépett a ház ajtaján.Fájnak a szemeim még mindig a könnyektől. Nem örökre ment el, de egy részemet elvitte magával. Nem értheti, nekem ez milyen érzés, még akkor sem, ha neki is fáj.Nem értheti, mert sosem szeretett engem annyira, mint amennyire én őt.Vak voltam, és hülye. Vak voltam, és azt szerettem volna elhinni, hogy végre nekem is lehet jó, és lehetek egy olyan emberrel beláthatatlan ideig, aki minden térenkielégítő tud lenni számomra.Sosem volt túl sok, sosem volt túl kevés. Sosem fájt annyira semmi, amiket mondott, mert fontosabb volt annál, hogy haragudjak rá.Még akkor sem, mikor elmondta, hogy csak azért szeretett belém, mert hasonlítok az első barátnőjére. Próbálta kimenteni a helyzetet, azzal, hogy megmagyarázta.De belémégett, ahogyan az is, ahogy utoljára csókolt meg az ajtóban. Abban a csókban hagytam az összes fájdalmam, remélem marta a szívét, mert az enyémet nagyon.Ha tovább firtatnám nála, vagy látná, most mennyire szenvedek, lehet azt hinné, hogy túlreagálom. Mi van ha túlreagálom? Mi van ha nekem ez tényleg gecire fáj? Azon kívűl, hogy látják rajtam az emberek, és ő is látja, nem érek el vele semmit. Ez az én harcom. Megint magammal harcolok. Mindig magammal harcolok.Mindig veszítek. Nem győztem még, mert a kis változásokat nem tudom be győzelemnek. A győzelem a csata végén van, és amíg vannak csaták, sosem győzök.Tehát amíg meg nem halok, addig nincs győzelem, mert az egész életem tele lesz harcokkal, és fájdalmakkal.Hihetetlen, hogy rengeteg negatív dolgot kiírnék még magamból, de azonnal beugrik a gondolata, és képtelen vagyok. Visszatartom magam.Tudná hányszor tartottam vissza az érzelmeimet, csak azért, hogy ne mondja azt, hogy reménytelen vagyok.Nem akartam, hogy ő is elhagyjon azért aki vagyok. Akkor sem ha csodálatos embernek tart.Tartottak már csodálatos embernek, még sem voltam soha megbecsülve, még akkor sem, ha a problémákat én okoztam, és idézőjeles problémák elé állítottam az embereket.Lehet, ez egy jó taktika arra, hogy meglásd, kik azok akik melletted vannak.. Magyarul senki. Vagyis, akkor nem volt senki. Most van. Például Ő. Vagy inkább Te?Mert ezt a levelet most neked gépelem, és neked fogom elküldeni. A legegyszerűbb érzelem kifejezés, ha kitudod írni magadból azt, ami fáj. Ó ha annyi mindentkiírhatnék, régen jobb lenne. De majd idővel, vagy ki tudja.Remélem nem gondolod azt, hogy nem voltam őszinte azért, amiért rengeteg mindent nem mondtam el, ami bennem volt. Bár egy részről, már biztosan érted, mertelmondtam, hogy miért nem.. de a másik felét ennek nem ismered. És igazság szerint én sem.Csak itt van bennem, mint egy parazita, és rajtam élősködik. Ennek már ismerem az igazi nevét. Kimerültség.Azt hittem ha elmész, lesz bennem majd annyi erő, hogy megint kibírjam addig, amíg nem találkozunk, de azzal, hogy kiléptél, mindent elvittél magaddal.Esik kint az eső, én itt ülök dagadt piros szemekkel, mert már ténylegesen annyit sírtam, hogy pislognom is fáj. Sosem jártam még így.Sírtam már sokat, de sosem zaklatott fel ennyire semmi, ami miatt folyton úgy sírnék, mintha sosem bírnám kiadni magamból az összeset.Nem hogy könnyebb lennék, inkább nehezebb vagyok. Kiakarok menni, áztatni az arcom, érezni ahogy a szél az arcomba fújja, és akarom, hogy fájjon.Fájjon mégjobban, annyira amennyire csak tud, hogy érezzem, mennyit bírok még ki. Eddig jól haladok.... :)Annyira sötét van tudod? Várom mikor jössz be az ajtón, simítod végig a hátam, mosolyogsz rám, és ülsz le velem szembe, nyomkodni a telefonod, és belemerülni asemmittevésbe. Hogy nézhessem veled a Star Warst, hogy úgy nevessünk, mint még soha. Hogy megölelj, hogy megcsókolj..Utoljára..Megint.IGEN CSEZDMEG KURVÁRA SZERELMES VAGYOK. KURVÁRA......... TE LETTÉL AZ ELSŐ LEGESLEGNAGYOBB SZERELMEM..mert soha senkit nem szerettem még ennyire.. Gyűlölöm magam azért amit érzek, és hogy elhittem, hogy ez így jó lesz. Hogy elhitted, hogy ez így jó lesz. Hogy mindketten elhittük azt, ami nyílvánvalóan ott volta szemünk előtt, hogy fájni fog. DE ÉN MÉG NEM ÁLLTAM KÉSZEN RÁ. NEM ÁLLTAM KÉSZEN ELENGEDNI BELŐLED EZT A DARABOT.Tudom, hogy mindig azt mondtam, hogy azt szeretem benned, aki vagy, a személyiséged, és nem az érzelmeim irányítanak.Mindent próbáltam megtanulni melletted, mindent próbáltam megtenni, változtatni, mert beláttam, hogy kell. Magam miatt, és miattad is.De elfáradtam. Nem csinálom tovább. Egy darabig biztosan nem.

 

 

 

Ui: Bogi, ha ezt olvasod, ne aggódj felőlem. Sokkal nehezebb dolgokat is kibírtam már, ne félj, rendbe fogok jönni.. ♥

Azt hiszem most lett vége az energiámnak. Tudok töltekezni, de nagyon kicsináltak most a vizsgák. Nem találom a helyem. 3x indultam már neki a kolinak, hogy kiköltözzek, de még mindig van egy köröm és nem egy leányálom 20 kg-os cuccokkal cipekedni vonattól vonatig onnan még buszozni is. Kevés cuccal is elfárad az ember egy több, mint 3 órás vonatút alatt, de nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz. Elfáradtam. Fizikailag, lelkileg, szellemileg. Nem találom a helyem. Pihenni akarok. Olvasni, kikapcsolni. Élni.

.

Aki olvasta előző posztomat, azt lehet nem fogja meglepni a most írott bejegyzésem. Az utóbbi napokban folyamatosan semmi mást nem csináltam csak tanultam. Az egyik földrajzos tárgyamból már 1 hónapja készültem, mert nagyon nem jól állt a szénám, mégis megbuktam, és amikor megtudtam, hogy olyan embereket átengedtek, akik tudom, hogy semmit nem készültek és még órákon sem voltak bent, akkor nagyon kiakadtam. Tudom, az egyetem már rég nem arról szól, hogy aki tisztességel tanul, átmegy, mert úgyis megszívatják az embert. 
Kedden ez totálisan elvette a lelkesedésemet, meg a maradék életkedvemet is, így úgy döntöttem, hogy a továbbiakban nem akarok földrajzot tanulni. Szeretem, tetszett, de nem ez lesz az én utam. Több küszködés volt, mint sikerélmény, és erre nekem nagyon nincs szükségem, hogy minden alkalommal gyomorgörccsel és félelemmel járjak be, hogy atyagyatya, ma mit nem fogok tudni. 
Szeptembertől coming soon, töri alapszak, újra felvételizek, ha úgy gondolom, aztán leszek töri-magyar v. töri-média szakos. Egy év csúszás ide v. oda, remélem ezek után már én is azon egyetemisták táborát fogom erősíteni, akik nem kényszerből és lelkesen csinálják azt, amit. 

instant kiakadás lvl én

Gyerekek, nem tudom van e itt valaki, aki esetleg tanár akar lenni, vagy gondolkodott már azon, hogy annak menjen. Nem akarok én itt lebeszélni senkit, de basszameg ez instant öngyilkosság, 6 év tömény szopással. A következő 3 napban 5 zárthelyi dolgozatom lesz, meg vár még rám 12 vizsga. Más csesszemeg letudja az egész vizsgaidőszakot 3-4 vizsgával 3 hét alatt. Mehettem volna én is szabad bölcsészetre vagy valami alapszakra, de neeeeeem, nekem tanárnak kellett menni, mert mindig olyan terveim vannak, amik kicsinálnak és mégis csinálni akarom. Valaki küldjön egy dupla xanax espresso, mert megmarom magam...

Mi is ez valójában?


Hogyan tudnád leírni ezt az érzést szavakkal?
Mikor meleg időben is fázol, s libabőr cikázik végtagjaidon.
Mikor a nevetésed sírássá alakul át.
Mikor mindent és mindenkit eltorlaszolsz magad mellől, de egyedül lenni gyűlölsz.
Mikor minden egyes slukknál a cigidből szorongás járja át a tested.
Mikor minden korty bor üressé tesz.
Mikor minden zene lehangolttá tesz.
Mikor csak állsz az esőben, arccal égfelé, és olyan sok gondolatod van, hogy már azt sem tudod melyik fáj jobban.
Mikor a karodon nem a hegek fájnak, hanem a hiányuk.
Mikor teljesen elveszted önmagad, s azt sem tudod eddig ki voltál valójában.
Mikor lett volna lehetőséged boldogabb lenni, de te ellentmondtál neki, hiszen tudtad, úgy sem tart majd sokáig.
Mikor lett volna valaki, aki a mindened lehetett volna, de okok nélkül továbbállt.
Mikor minden egyes ok és következmény egy mikort eredményez, s te magad sem érted mi történik az életeddel.
Mégis, valaki mondja el, mi ez az érzés, s miért érzem ezt egyfolytában?

Nem találok megfelelő címet.

Itt ülök az ágyban hajnal fél1kor, zenét hallgatok, nem beszélgetek senkivel. Úgy volt, hogy barátnőm itt alszik, de elment bulizni, és végül lemondta. A nővérem 1 órája ért haza a buliból. Én pedig itthon ültem egyedül a gondolataimmal. Nem az ő hibájuk. Ők hívtak, én nem akartam menni. Nem akartam mindenki estéjét elrontani. Engem az alkohol csak még lehangoltábbá tesz, mint amilyen alapjáraton ma vagyok. Kiakarok írni magamból mindent ami bennem van, hogy ne kelljen sírnom. De egyszerűen nem jönnek a szavak, ahogy a könnyek sem. És csak ülök mint egy üres lélek, akinek fejében ezernyi gondolat cikázik, és nem tudja magát belőlük kibogozni. 
A héten megismertem egy csodás férfit, aki teljes mértékig megegyezik azzal amilyen én vagyok. Minden éjszaka vele beszélgettem, hajnal 5-fél6ig. Mindenki mást elfelejtettem mióta vele beszélek, és ez nálam sosem fordult elő. Ha volt barátom, vagy bárki aki tetszett, azonnal bevontam a barátaimat is, hogy egyik félről se érkezzenek negatív kommentárok. De most valahogy nem sikerül. Ma barátnőm beszélgetett vele, de a szívem is belesajdult. Nem azért, mert féltékeny voltam, vagy mert féltem attól, hogy elveszi tőlem a lehetőséget. Egyszerűen csak valamiért jobban ragaszkodom hozzá, mint kellene. Most játszik, 3 órája. Azt ígérte még beszélni fog velem, és biztosan fog is, de én addig felörlődök. Annyira nyugtatóan hat rám a hangja, most pedig csak úgy egyedül maradtam. Persze, mikor mondtam neki, hogy mit fogok csinálni éjszaka nélküle, azt felelte. hogy csináljam azt, amit azelőtt, hogy megismertem volna őt. Tehát, egész hajnalban feküdjek könnyes szemekkel a sötétben, hallgassak zenét, és bámuljam a plafont, miközben a gondolataim szétszednek mentálisan és fizikai értelemben is.
És be is teljesült. Annyi könny van a szememben, hogy már alig látom a képernyőt, alig látom a billentyűket. Ráz a hideg, libabőrös a kezem és a lábam. Nagyok sóhajtok, és csak cigizek. És csak nézek a semmibe, mintha semmi nem lennék ebben az egész életben. Lehet semmi nem is vagyok. Lehet mindenhez túl kevés vagyok. Lehet mindenkit szándékosan taszítok el magamtól. Lehet szándékosan hagynak el maguktól az emberek. Lehet nekem ténylegesen egyedül kell lennem. Egyedül kell lennem, és felőrölnöm magam a múltamban, és így kell meghalnom. Talán ez a sors jár nekem.
Lehet az a sors jár nekem, hogy ebben a férfiban fogom megtalálni mindazt amit egész életem során kerestem. Azt a fajta törődést és szeretetet, amit soha senkitől nem kaptam meg. Sem a barátaimtól, sem a szüleimtől, sem senkitől. Mert azt a szeretetet, amit én szeretnék, azt csak olyan ember adhatja meg, aki belelát a lelkembe akkor is, amikor még élőben soha nem is látott. Lelkitársak vagyunk, érzem. De félek. Ő is fél. Mind a ketten félünk. Én attól, hogy kevés leszek, és hogy túlaggódok mindent. De nem akarok számára sok lenni. De eddig minden barátom elhanyagolt. Hogyan lehetnék másmilyen? Hogyan adhatnám tudtára, hogy az életben én vagyok az egyik olyan személy, akinek mérhetetlen szeretetre van szüksége? Nem akarom őt terhelni. Nem akarom korlátozni. Nem akarom őt elveszíteni, de nem akarom azt sem, hogy visszaéljen a toleranciámmal. Miért gondolkozok ilyeneken? Miért hagyom, hogy ez a sok marhaság szétterjedjen a lelkemben? Már sírok. Úgy itatom az egereket, hogy lassan fürdeni tudnak a könnyeimben.

Miért hagyjátok, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal?

Hétvégi történések.


Húsvét hétvégén hazamentem 3 hét után, és egy régi legjobb barátnőmmel összefutottunk. Neki nagyon sok vele egyidős vagy fiatalabb haverja van, természetesen fiúk. Szóval így ültünk kint a buszmegállóban tömérdek sok cigivel, én, barátnőm ( 14 ), Tibike ( 13 ), Krisztián (15), Csabi (19 ). Persze Tibike folyton tőlem kért cigit, és igazság szerint adtam neki pár szálat, de nem szeretem ha egy 13 éves már a cigihez folyamodik, és már most rászokik. Bár elmondása szerint, csak néha szokott rágyújtani, de a nap folyamán míg kint voltunk 1 dobozzal biztosan elszívott. Nos, de a lényeg, hogy tudni kell, barátnőm is vágdosta magát. De ő nem azért mert depressziós volt, hanem egyéb okok miatt, amit most nem fogok kifejteni. Már nem csinálja, de a hegek helyei meglátszanak a karján, ugyanúgy ahogy nekem is. Bár, azt tegyük hozzá, hogy nekem sokkal jobban és feltünőbb. Nekem meg a barátaimnak már nem, mert ők teljesen hozzászoktak már, meg mindig könyökig felhúzom a kabátot/pulcsit, szóval nem is igazán érdekel, hogy valaki látja-e vagy sem, mert az én testem, az én múltam. Történt egyszer, hogy nagy beszélgetéseket folytattam barátnőmmel, és Tibike jobb oldalt ült mellettem. Egyszer csak hirtelen felkapta a fejét, és pár percig némán bámulta a kezemet, aztán megszólalt: Te is vágdosod magad? * tartja a kezét pacsira felém * Ránéztem iszonyatosan furcsán: Nem, már nem, és nem is fogom, ezen a korszakon már túl vagyok. Tibike letette a kezét, és lassan elkezdte felfelé húzni a pulcsijának az ujját. A bal keze a könyök rész belső oldalán tele volt hegekkel. Olyan vigyor ült a képén, hogy ha nem látom, hogy mit mutat, még elhittem volna, hogy valami születési ajándékot kapott, vagy egy kiskutyát, jaj vagy tudjátok, mikor valami nagyon jó dolgot kapsz valakitől. Elszörnyülködtem, de nem a hegeken, hanem azon, ahogyan viselte ezt az egész helyzetet. Nem tudtam hirtelen hová tenni, hogy ezt most azért csinálja, hogy most felvágjon, vagy vértestvéreknek érezze magát velem, vagy egyszerűen nem tudom megérteni azóta sem, pedig eltelt már egy pár nap. Aztán megszólalt: Én régebben is csináltam már, és nekem sosem látszik meg, neked miért látszik?- kérdezte, és nézett rám nagy boci szemekkel. Könyörgöm basszus, 13 éves. Az odáig rendben van, hogy én is 14 évesen estem bele a depresszióba, de ez megint más, mint az hogy 13 évesen már szétvágod a kezed, és még mutogatod is mert büszke vagy rá? Azért álljon már meg a menet emberek. Mondtam neki, hogy én sokszor vágtam ugyanarra a helyre, és ezért sokkal mélyebbek lettek, mint egy sima felszíni karcolás. Ő persze erre csak bólogatott, de nem reagált semmit. Aztán a későbbikben vettünk 1 üveg bort, megiszogattuk barátnőmmel. Bor mámorában zenét hallgatva újra feljött ez a téma, és megint ki hozta fel? Hát Tibike. Újra és újra megmutatta a kezét és csak érthetetlenül ültem előtte. Elmondta, hogy ő sem azért vágta meg magát, mert elhagyta a szerelme, vagy család, hanem csak úgy, mert ideges volt. Mondom bakker, ha ideges vagy, te azonnal megvágod magad? Ez lesz a mai fiatalsággal? Ha egy kicsit is ideges vagy, akkor mész a tömeggel és semmilyen más választást nem hagysz magadnak, mint azt, hogy tönkretedd magad? Tudjátok mennyi lehetőség van arra, hogy levezessétek a bennetek felgyülemlő feszültséget? Nekem sajnos anno egyik sem segített, de én legalább az összeset megpróbáltam, és küzdeni az ellen, hogy nagyobb kárt tegyek magamban, mint kellene. Na de és egy 13 éves? Nekem ne mondja azt senki, hogy ez az egyetlen megoldás, és hogy a halál az egyetlen válasz arra, ha szarul vagy. Nem igaz, egyáltalán nem igaz, akkor sem ha rohadt kilátástalan a helyzeted. Már elnézést a csúnya beszédért, de nagyon felháborító ez a dolog, főleg, hogy 3 napig emésztődött bennem. Természetesen, utána mondta, hogy ő sem fogja többet csinálni, meg hogy na nem látja értelmét. És kérdem én: Ha egyszer arra vetemedsz, hogy megcsinálod, szerinted nem fog újra előjönni? Vagy nem leszel újra ideges? Ugyanúgy majd megfogja vágni magát, mert már egyszer jó volt, aztán jó lesz következőleg is. De belátja, hogy hülyeség, és még is megcsinálja. Már pedig, ha már akkor érezte, hogy hülyeség, mikor az első hegét a kezére vágta, akkor miért kellett még pluszba mellé 30? Persze, most csak túlzok a hatás kedvéért, de gondolom értitek. Én nap mint nap megharcolok azzal, hogy ne legyenek ilyen gondolataim, hogy kárt tegyek magamban, ezek meg csak fognak egy kést, aztán idegesséből magukra vágnak egy egész vasútrendszert. Főleg, hogy a srác kisbicskával járkál, amit továbbra sem értek, mert ugye elmondása szerint, nem önvédelmi célból. Na hát akkor milyen megoldás maradt? Gondolom nem azért, hogy jobb napokon megvajazzon vele egy kenyeret.

 

Ha nem vagy depressziós, és nem szenvedsz semmilyen mentális betegségben, akkor eszedbe se jussson hasonlót tenni magaddal, mert sosem fogsz tudni leállni, vagy csak nagyon nehezen. És még régebben jobban elfogadták az emberek, mint mostanában, és csak még több okod lesz arra, hogy meg tedd. Arra kérek mindenkit, aki instabil lelki állapotban van most, és esetleg ezt a posztot olvassa, hogy fogadjátok meg amit mondok, fogadjátok meg egy olyantól aki évekig ebben szenvedett, és megharcolt vele. Könyörgöm emberek, nem vagyok egy emberszerető személyiség, de ha lehet, ne hagyjátok hogy eluralkodjon rajtatok a düh, a szorongás, vagy a kimerültség. Nem halt még meg elég ember ebben a világban? Ti akartok lenni a következők?

Hajnali agymenés

Gyerekek. Beütött a Crack, a Kommunizmus [drága csoporttársam, Sári szavaival élve].

Egyszerűen annyi minden történt az elmúlt időben, hogy úgy érzem, mintha semmi nem is történt volna. Voltam állásinterjún, amire utána nem mentem vissza, [ mert amugy 2 fordulós volt]. Az edzést végül nem kezdtem el pénz hiányában. Volt egy majdnem 1 hónapos kapcsolatom egy csodálatos lánnyal. És még sorolhatnám.

Na de a fordulópont *dobpergés*

A minap egy nagyon furcsa érzés csapott meg. 2hónapja már, hogy egyáltalán semmi jele nincs az annoi' depressziómnak. A szorongás sem igazán jelentkezik, pedig korábban ez azért elég gyakori volt. Problémák azok ugyanúgy jönnek, meg ellepik a fejemet ilyen érdekes, gyanakvó, kiszámíthatatlan gondolatok, és úgy nem igazán szeretnének onnan eltűnni. Lásd, tegnap hajnalban is fél6ig ott ólálkodtak, aztán nem tudtam aludni. Tetszett nagyon, nos de nem ez a lényeg. Szóval igen, ott tartottam, hogy a minap elkezdtem érezni valami nagyon furcsát. Lehet, sőt, biztos leszek benne, hogy lesznek emberek, akik ezt tapasztalták már, de több lesz az olyan, aki hülyének fog ezért nézni. Hát ezeket az érzéseket nem magamnak generálom, szóval shutup. Na a lényeg miután félórát mellébeszéltem, hogy egyszerűen csak annyira régen éreztem már magam lehangoltnak, hogy elkezdett hiányozni. Az elmúlt 4-5 évem szinte mindennapjain valamin kattogtam, és nem erről van szó, hogy most nekem hiányzik az, hogy szarul legyek, csak hirtelen annyi változás ért. Nem volt időm mélyebben belegondolni a dolgokba, és túlgondolni őket [ kivéve tegnap hajnalban, mert akkor meg már sok is volt. ] Nem volt időm rosszul érezni magam. Ez rengeteg feszültséget keltett bennem, és elkezdtem magamban elnyomni ezt. Gondolván, ki az a nemnormális, aki nem örül annak, hogy rendeződnek a dolgai, és nem kell szomorúnak lenni. Hát én, én vagyok az a nemnormális.  Sírni nem tudnék, kárt tenni magamban úgyszint nem, ordítani és máson kiadni sem. Hm, és ahogy elnézem, kiírni sem nagyon lehet ezt az érzést. Talán a szervezetem most sokallt be attól, hogy hirtelen megerősödtem, és nem volt kedvem az agyam hülye játékait játszani. Azonban nekem ezzel az egésszel nincs is problémám, nem mintha bármit is tudnék tenni ellene, maximum ha adtok egy stukkert. [ azt amúgy is elfogadnám, postacím priviben] De azért kicsit vigasztal, hogy a tavaszi szünet alkalmával sem lesz időm pihenni, hiszen mi jobb dolga lehetne egy egyetemistának húsvét előtti napokban, mint beadandókat írni. Jó, ezt azért ne teljes felelősséggel kenjük a tanárokra, mert van amit már 2hónapja kiadtak, csak hát mondjuk ki teljesen őszintén, leszartam. Nem mintha most nem lenne másképp, na de hát megbukni azért csak mégse kellene. Bár akkor lenne egy nagyobb okom arra, hogy szarul érezzem magam, és ne keljen megmagyaráznom az embereknek, mert ez magától értetődő. De ha megbukok, jövőre második félévben nem tudok elmenni gyakorlatra. Ilyenkor nagyon tudom gyűlölni magam. Mármint gondolok arra, hogy úgy sem fogok megbukni, de azért minden eshetőséget számba kell venni. Persze csak azok után, hogy túléltem a tanulást, és közbe nem jött rám a szorongásroham. Előző félévben is emiatt szenvedtem. Miért nem tudtam normális testben, normális aggyal születni? Tudom, hogy másoknak nagyobb problémái is vannak, mint fizikálisan, mint mentálisan. De nekem senki ne mondja ezt, hogy ez elhanyagolható.

 

Na, és vajon most hajnalban meddig leszek fent? Inkább rágyújtok.

Mindenkinek vannak az életében olyan időszakok, amikor nagyon nem találja a helyét. Amikor úgy érzi, hogy tök mindegy mit csinál, mindenkit csak megbánt és folyamatosan egyedül érzi magát, még ha tudja is, hogy mennyien szeretik. Egyszer már végig csináltam egy ilyen időszakot, reméltem, hogy nem kell többször ezt átélnem, mégis megint beleestem a saját hülye, öngyötrő lelkületembe. Nem tudom, mit kellene tennem, nem látom a kiutat, hogy megint jobb legyen. 2 évig szinte minden problémában meg tudtam látni a pozitív oldalt és túl tudtam lépni. Most megint nem megy. Egy biztos, lesz ez még így sem. Kedves életem, kérlek, segíts jobbra fordulni, mert ha még mélyebbre zuhanok, nem tudom, hogy fogom magam összeszedni...
B.

Én sokmindent eltűrök, lenyelek és elmegyek szónélkül dolgok mellett, amik rosszul esnek, de amikor teljesen lenéznek azt nem tudom egy idő után elengedni magamból.

 

Minap hazajöttem és találkoztam egy ismerősömmel, aki nem tudta, hogy merre vagyok, mit tanulok. Én kicsit büszkén, de nem éreztetve mondtam neki, hogy a Szegedi Tudományegyetemen tanulok töri-földrajz Tanárnak. Igen, direkt írtam nagybetűvel a Tanár szót.

A válasz: " többet néztem volna ki belőled. "

Na itt álljunk meg. A mai napig nem értem, hogy miért lenézendő, ha valaki tanár. Én tudom, hogy nagyon nehéz ez a pálya, nem könnyű a mai gyerekekkel. Nehéz felkelteni az érdeklődésüket, máshogy szocializálódtak, mint a mostani  tanító pedagógusok. Nem könnyű ma tanárnak lenni és annak tanulni sem. Aki már tanár bent ül napi 10-12 órát az iskolában, amiből max. 8-at a bérlapján is lát, a nevetséges fizetése átvételekor. A szakkörök, fakultációk tartása már nem számít bele a munkába, az "önként" működik, mert heti 25 óránál többet nem fizetnek ki egy pedagógusnak sem.

Aki pedig most tanul annak, mint én, az annyit lát, hogy minimum 2x annyi órája van egyetemen is, mint szinte bárki másnak ( azt hiszem jogon és orvosin működik még osztatlan képzés). Tény, hogy a végén mesterszakos diplomát szerez az ember, ha elvégzi, de amikor reggel 8-tól este 8-ig szünet nélkül órája van az embernek, csak a motivációja az, ami marad benne, hogy miért is zsigereli ki magát, amikor vannak sokkal könnyebb és jobb megélhetést biztosító szakok is.

Lehet itt bántani a tanárokat, meg folyton irigykedni, hogy nekik mennyi szünetük van, otthon vannak egesz nyáron. Rendben, ezt aláírom, de vegyük bele, hogy hetekig érettsegiztet és augusztustól újra dolgozik. Ez ha jóindulattal számolok max. 6 hét a nyárból. Ennyi szabadsága kb. a dolgozók nagy többségének van. ( ezzel nyugodtan lehet vitatkozni, ha valaki jobban tudja esetleg, mert ebben nem vagyok biztos.) amit bármikor kivehet. Egy tanárnak ezt csak indokolt esetben lehet, hogy szabadságra menjen.

Tanárnak tanulok, mert van olyan tanárom, akinek míg élek hálas leszek. Mert van köztük olyan, akinek meghatározó szerepe volt abban, hogy most én is annak tanulok. És volt olyan, akit a pokol aljára kívántam, akinek meg akarom mutatni, hogy belőlem jobb lesz. Nekem ők a mindennapok nagy hősei. Szeretnék legalább olyan jó lenni, mint amilyen jó példák előttem voltak.

Szóval, csak szeretnék tenni valamit a következő gyerekekért, akik még meg sem születtek talán. Szeretném, ha szeretnének a diákok. Szeretnék jó tanár lenni. Ha ezt megvalósítom: Boldog leszek, hogy csak ennyit néztek ki belőlem.